Hamilton nyomában

Azt rögvest leszögezném, hogy nem erről, hanem erről a Hamiltonról volt / van / lesz szó. Előbbi az első színesbőrű Formula-1 világbajnok (a magyar wiki cikk szerint), az utóbbi meg elsőként talált kompakt leírási módot az összes térbeli mozgatásokra. Azért ez nagyon nem mindegy: előbbi a gyakorlatban használja utóbbi elméleti eredményeit :-)

Kábé két napja érkeztünk Dublin-ba, és Bea nagy-nagy örömére máris több, Hamiltonnal kapcsolatos helyszínt látogattunk meg:
- jártunk a Trinity College Hamilton intézetében,
- meglátogattuk a (szokásos túristaútvonalaktól roppant távol eső) Broom-hidat, ahol egy emléktábla jelzi a helyet és időpontot, ahol és amikor kitaláltattak a kvaterniók,
- (majdnem) megtaláltuk Hamilton lakhelyét (de aztán mégsem, mert a turistatérképen szarul volt bejelölve - de azért majd megpróbáljuk még egyszer).
Ha azt sejted, hogy Hamilton volt az egyetlen "valamirevaló" ír matematikus, nem jársz messze a valóságtól: bár bizonyos listák vele egy kategóriába sorolják, George Boole angol volt (bár dolgozott Cork-ban), Cornelius Lanczos meg magyar származású "multikulti" (élt egy pár helyen, többek közt Dublin-ban is).

Amúgy Sir Rowan hajkurászása nem volt teljesen hasztalan, hiszen Beával mindketten szeretjük a turistátlan helyeket, és a mai, Royal Canal melletti sétánk pont ilyeneken vitt minket keresztül. Sétánk során felidézhettük (volna, ha nem csak most este, a szócikkek olvasgatása közben bukkanunk rá az összefüggésre) a Pogues The Auld Triangle című számát, amely említi eme kanálist, sőt éppenséggel a partján üzemelő Mountjoy Börtönben játszódik. A szerző, Brendan Behan (vagy mégis inkább az öccse, Dominic írta?) szobra egész közel van szálláshelyünkhöz, de a mai sétán pont nem láttuk, mert a túlparton haladtunk.

No, persze ennyi helyre nem juthattunk volna el a napi betevő söradagunk nélkül - Bea szorgalmasan jegyzi a megkóstolt italokat (véletlenül berendeltem egy Bulmers nevű ír szájdert; nem is volt rossz - oké, nagyon jó sem). Érdekes, hogy eddig egyetlen olyan "rokkantnyugdíj cseppfolyósítóban" jártunk, ahol adtak fish & chips-et, az pedig egy cseh kocsma volt. Egy hamisítatlan ír helyen pedig megismerkedtünk a hurling-gel (legalábbis az ment a tévében, amíg mi a Giniszünket szopogattuk).

Mára ennyi link jutott.

Egy örömteli szorulás

- Te Bálint: tudod, mit csináltál tegnap? - kérdi Bence karcos hangon esküvőnk másnapján.
Nem tudom. A válaszadáshoz szükségem van még pár évtizedre.

***

- Sziasztok! Robi atya vagyok.
Nagyjából így kezdődött, már ha figyelmen kívül hagyjuk a megelőző kábé fél év készülődését, amit persze nem illik figyelmen kívül hagyni. De mondjuk a nap lényegi része ezzel kezdődött (és bő egy óra múlvs véget is ért). Minden más "csak kellék" volt, bár legalább olyan örömteli, mint Robi atya bakija, amellyel - úgy gondolom - mindenki számára emlékezetessé tette esketésünket.

***

It's a new dawn
It's a new day
It's a new life
For me
And I'm feeling good

/ Nina Simone: Feeling Good /

- De jó kis vidám dzsesszes zenét választottak. Olyan, mint maguk. [...] A pezsgőt nyugodtan igyák ám meg: szabad!
Kő Ferencné is összeadott minket a városházán. Megkaptuk az elbocsájtó levelet szép aranybarna köntösben, de a háttérben már megindultak a bürokrácia kegyetlenül örlő malmai (vagy mi), amelynek folytán Bea hirtelen ledoktorált. (Dr. Havasi-Müller Beátaként került a főkönyvbe. Az okok és a kijavítás módja még kerestetnek.)

***

- A feladatot, Bálint, egy szóban foglalnám össze: báttándzsu!
Erről a cserkészjátékról (amit természetesen a PSZF AIESEC által szervezett 2003-as Gólyatáborában ismertünk meg Gyzmóval) most hirtelen sikerült kigugliznom, hogy talán olasz eredetű: "Érdekes módon értelmes jelentése van, ha nem is olaszul, de római szlengben." Okké-dokké!

***

Még életünkben nem táncoltunk ennyit egyvégtében. Ráadásul mindenki nagyon kedvesen dícsérte tánctudásunkat, pedig én nagymamától unokahúgig igyekeztem mindenkinek a lábát végigtaposni :-) Örülünk, hogy jól éreztétek magatokat (eddig legalábbis még csak ilyen visszajelzéseket kaptunk), az aranylakodalmunkon, remélem, ismét találkozunk!

A következő részek tartalmából

Mint a mellékelt ábra is mutatja, lemaradtam a bejegyzés-írással. Már majdnem négy hete itt vagyok, ámde a beszámolókkal csak az első hét péntekéig jutottam. Szóval dióhéjban ezekre számíthattok még...

Az ominózus péntek után az első szombaton a NASÁ-nál jártam látogatóban. A következő szombaton fociztam a kollégákkal, vasárnap csak henyéltem. Most hétvégén pedig Galvestonban delfint nézegettem hajóról (csak egy delfin hátát láttam sajna), vasárnap pedig busszal bementem körülnézni a belvárosba. Mivel sok látnivalót találni arra, szeretnék még menni ezen a héten is. A vasárnapot még megkoronáztuk egy sztékkel a Taste of Texasban.

Bár a szöveg még nincs kész, az új képeket azért már lehet nézegetni. A végén kénytelen voltam a telefonommal lövöldözni fényképgépbe való elem hiányában, sajnos azok a képek nem sikerültek különösebben jól.

Viszont most végre blogra vetem az egyre bővülő listáimat. Íme.

Tetszik, hazavinném:

  • szárítógép (jó, az van otthon is)
  • mosolygós szolgáltatók és kiszolgálók
  • zöld és ápolt városrészek
  • kedves, mosolygós, türelmes buszsofőrök
  • bicikliszállító előtét a buszokon
  • hét közben csúcsforgalom, hétvégén templom körüli torlódás esetén rendőr irányítja a forgalmat, segíti be idős hölgyet az autóba (komolyan véve azt a részt, hogy szolgálunk)

Furcsa, meglepődtem:

  • nincs vécékefe
  • maguknak való irodai kollégák
  • aprópénz-visszaadógép

Egyelőre ennyi - közkívánatra nyitok még kategóriákat.

A holdat ugatják

Az első amerikai hetem az időeltolódásról szólt. Akárhogy próbálkoztam, este hamar elnyomott az álom, cserébe viszont hajnalban már talpon voltam. Csütörtök táján jutott eszembe a megoldás: amikor éjjel felébredtem, nem aludtam vissza, hanem olvasgattam néhány órát. Így már sikerült reggel 7-ig aludnom. Kolléganőim szerint viszont a tuti recept jet-lag ellen egy buli. Ennek megfelelően péntek este célba vettük a Howl at the Moon bárt.

Ebben a műintézményben a frissítő italok mellett show is jár a vendégeknek. Az asztalokon nótakérő lapok vannak, ezeket kell kitöltve egy zöldhasú társaságában a zongoristákhoz eljuttatni. Minden órában két zenész játszik élőben a színpadon egy-egy zongorán. Amolyan zongoraverseny ez, de könnyűzenével, vicces beszólásokkal.

Az óra leteltével érkezik két új zenész, akikkel előbb a kényelmesen odakészített gitárok és dobok bevonásával négytagúvá bővül a banda. Ilyenkor a bár személyzete is a pultra vagy színpadra pattan, hogy táncot lejtsen az úri közönségnek. Aki volt már ájszekes buliban, sejtheti, milyen koreográfiákat adtak elő. A nagy közös megmozdulás után a két eddigi zongorista elköszön, és friss társaik folytatják.

Néhány szám erejéig villámkezű hegedűs is emelte az est fényét. Jó kis cowboycsizma-csattogtatós country számokat játszottak együtt.

A következő megemlítendő attrakció az üzenőfal: egyre emelkedő összegek fejében bizonyos időre különböző üzeneteket lehetett felíratni a színpad mögötti hatalmas tükrökre. Amíg ott voltunk, megtudhattuk például, hogy ki a jó meg a legjobb csaj a teremben, kinek hányadik szülinapja van, és hasonlókat.

Akinek kedves barátai voltak a nézők között, könnyen a színpadon találhatta magát. A "szerencsés" választottaknak pörgetniük kellett a "szerencse"kerékkel, hogy megtudják, milyen tortúra vár rájuk. Egy bödön jég az alsónadrágba? Forró tánc a jóképű zongoristával? Vagy egy gumilánnyal? A sikítva szurkoló nézők örömére. Viszont lehetett nyerni vegasi utazást is.

Bár a végére már majdnem az asztalon koppant a fejem, nagyon élveztem a műsort, és persze a helyi lakosok megfigyelését természetes élőhelyükön. Talán még nem említettem, de a filmek nem hazudnak: alkoholt csak 21 éven felüliek fogyaszthatnak. Emiatt a bejáratnál villantanom kellett az útlevelemet, hogy igazoljam, vagyok már 21. Szóval középiskolásokat nem nagyon láttam, de voltak elég fiatalnak kinéző fiúk és lányok, de anyukák, nyugdíjasok is - mindenki vérmérséklete szerinti intenzitással bulizott.

A lényeg, hogy a küldetést teljesítettük, szombattól kezdve nem volt problémám az alvással.

Éljen július negyedike!

Vasárnap még a magyar belső órámra ébredtem, a houstoni 4-et mutatott akkor. Így hát először bekapcsoltam a laptopom, és jót beszélgettem többekkel otthon.

Még reggeli előtt belefért az is az időmbe, hogy kipakoljak és kényelmesen elhelyezkedjek a szobámban. Van egy konyha-étkező-nappalim és egy háló-dolgozószobám.


Délben értem jött Zoli, együtt ebédeltünk, aztán bevásároltunk nekem néhány szükséges dolgot a Walmartban. Ez kb. Tesco-szerű létesítmény, de élnek benne elekrtomos bevásárlókocsis nénikék is.

A nap további része az időeltolódás áldozatává vált. Azt terveztem, hogy egy kis szieszta után felkelek és a hotel udvaráról nézem az ünnepi tűzijátékot. Nos, ez nem jött össze, a nap további részét sikerült átaludnom. Szóval így telt számomra a függetlenség napja.

Szerencsére a helyiekkel egyetemben nekem sem kellett hétfőn dolgozni mennem. Nem is vettem ez a tényt túlságosan a lelkemre, hiszen nyertem még egy kis időt az alkalmazkodásra. A korai lefekvést korai ébredés követte. Nem sokkal utánam a nap is felkelt, így hát elindultam felderíteni a környéket. Találtam magas épületet: a Williams-tornyot, és óriási szökőkutat: a Waterwallt.


Nézzétek meg a képeket Picasán.

A rögtönzött kirándulás után még mindig előttem állt a nap: szépen komótosan megreggeliztem, elkortyoltam a kávénak csúfolt löttyömet a szálloda udvarán. Délben újra csak Szegedi Zoli kollégám jött értem, hogy együtt költsük el a napi betevőt. Délután már csak pihenni volt kedvem, és lélekben készülni az első tengeren túli munkanapomra.

Bea menni Amerika

Ez az utazás az első alkalmaké volt.

Például először ettem (repülőn) angol reggelit. A jó British Airways ugyanis ezzel a fogással örvendeztetett meg minket. Volt omlett, faszénbegyújtó folyadék ízű kolbászka, sült gomba, krumpli. Mivel otthon nem vittem túlzásba a táplálékbevitelt, jót falatoztam belőle.
Jó döntés volt ablak melletti helyet választani az útnak erre a részére, mert így tudtam nézelődni, meg élvezni a kanyarodást, fölszállást, leszállást, juhééé... Néni volt a kapitány amúgy. Büszkén jelentette, hogy 20 perccel hamarabb érkeztünk, ami hamar apológiába fordult, miután 30 percet kellett vesztegelnünk, mire beállhattunk a kapunkhoz. Ezzel azonban nem értek véget a Heathrow-beli bökkenők, alakult az első benyomás. (Évi, a küldetés folyékony része sikerült.) A kézipoggyász-vizsgáló kedves emberek kiszúrták a hátizsákomat - az üveggel. Merthogy Budapesten vettem, tehát nem az EU-ból származik, tehát azonnal sürgősen be kell csekkolni. Idehívjuk a becsekkolós kollégát? Hívják. Kolléga hölgy előáll, hol vettem a kérdéses árucikket. Budapesten a dutyifríben. No de gyerekek, hát Budapest az EU-ban van, még ennyit se tudtok? Ejnye-bejnye. Köszi, bocsi.

Hogy kiheverjem a fáradalmakat, megkerestem a VIP várót. Sajnos nem találtam olyan helyet, ahol egyszerre volt wifi és nekem való aljzat, így feladtam az online kommunikációt, küldtem SMS-eket, és körbejártam párszor az 5-ös terminál A részét. Mikor ezzel is megvoltam, a hasam jelezte, hogy kell ide némi input, így hát a váróba visszatérve inputoltam ezt-azt a felkínált remek fogásokból. Ezzel nagyjából le is telt a 4 órás átszállási idő.

A következő gép a B kapuktól indult, tehát a reptéri metrókával vagy mivel átsuhantam oda, kisvártatva a gyorsítósávon (a biznisz klassz) már benn is voltam a Boeing púpjában. Elfoglaltam a szupi fekvős-ülős-alvós-evős selyemgubómat (köszi a tippet helyválasztásilag), elfogadtam a welcome-pezsgőt, és vártam. Aztán vártam is. Meg mindenki más is. 1 óra múlva lett csak szabad utunk, így hát vállon veregettem magam, amiért előrelátóan ettem valamit a váróban.

Ebéd-vacsira sztéket választottam, kis francia mustárral megkenegetve igen jó volt. Már csak 9 órát kellett valahogy elütni. Nem voltam álmos, így filmet néztem, olvastam, futószalagon ittam a vizeket. A végére elnyomott az álom, így lemaradtam a második (aznap már hanyadik is?) hamiról. A késésünkből viszont valamennyit ledolgoztunk, így összesen fél órás lett a csúszás. A reptéri érkeztetés már simán ment, megvolt a csomagom, nem kérdeztek szinte semmit, és Gábor már várt rám.

Sajnos a görkoris buli, amire hívtak engem is, addigra már véget ért. Annyira nem bánkódtam, mert kezdtem úgy érezni magam, mint akit hajnali háromkor rángattak ki az ágyból. Szóval egyből a szálloda felé vettük az irányt, bejelentkeztem, és a House doktor maratonon sikerült is elaludnom.

Tartalom átvétel